"Volt olyan, aki rám talált, volt olyan, aki csak megkívánt, s lesz még olyan, akit csak én akarok. Volt olyan, aki megkapott, volt olyan, aki elhagyott, s lesz még olyan, aki újra megteszi. Volt olyan, aki felkavart, volt olyan, aki elzavart, s lesz még olyan, akinél ott maradok!"



Volt olyan akit szerettem, volt olyan akit elvesztettem. Felőrölsz lelkileg... Lassan kezdem azt érezni, hogy egy roncs vagyok. Miért nem választottam az egyszerűbbet? Miért nem választottam a spontán boldogságot? Miért nem maradtam azzal aki őszintén, és igazán szeret? Mert nekem te kellesz. Én beléd szerettem... Minden hülyeségeddel, és rossz szokásoddal együtt kellesz. Csak amikor meghoztam ezt a döntést, még nem gondoltam, hogy neked elég egy este... elég némi tudatmódosító, és alkohol, hogy azt mondd: ez volt az utolsó éjszaka, hogy nálam aludtál. lehet, hogy túl reagáltam... lehet, hogy nekem is sok volt az alkohol, és máshogy vettem dolgokat, mint ahogy eddig tettem, de hát könyörgöm, ez már nem fér bele a kapcsolatunkba? csak az, amikor te mondasz ilyesmit? én akkor mindig el nézem, ha te másnap azt mondod, hogy ne haragudj kicsim, hülye voltam.. szeretlek.. amikor velem van ilyen, már is kapcsolat bontás, és ne aludjak ott? nem tudom, hogy te milyen világban élsz, de a lelkem össze törted. szükségem van rád, még mindig... mindenestül, teljesen kellesz!!!!! miért nem érzed? ennyit érek neked?

Várok.. még én sem tudom mire...
Akarva, akaratlanul elkezdtem leltárt végezni magamban. Az alapkérdéseket már ismered: honnan, hová és miért? Kapcsolataimról, terveimről, érzéseimről csak, hogy reálisan lássam a helyzetet. Tisztán kell látnom. Magam és Más miatt is. Ismeretekre van szükségem. Tudnom kell ki vagyok! Megkell tapasztalnom, hogy minden önző törekvésem, vágyam gátol abban, hogy igazi önvalómat, a lelkemet megismerjem. Gátol a továbblépésben, de még el sem döntöttem igazán. Pedig ez elég véglegesnek tűnik. Majdnem két hete vesztettem el a józanságom. Azóta már a szervezetem is kezdi feladni a szolgálatot. Csak egy kis gyomorideg. Itt másról van szó. Akarom? Igen, akarom! Kell? Igen, kell! .. mert azt hiszem szükségem van rá... ezek az illúziók, belső késztetések, ezek a gondolkodásmódok, jelentik a tudat, a lélek rabságát. Gyakorlatilag ez a mai ember egyik rabsága. Magányosságában olyan tervet kreál, olyan valósnak vélt érzelmekkel bástyázza körül magát, ami vagy soha nem fog beteljesedni, vagy, ha mégis eléri azt, már nem lesz rá szüksége. Megkapja, de valójában már el is dobta. Mert ami van, az mindig lehet kevés, és mindig lehet elég is. Aki ismer tudja, hogy hajlamos vagyok a két szék közé esni. Azt már tudom, hogy hiába az enyém amire vártam, mégsem tesz boldoggá vagy teljessé. Normális, ha a komprpmisszumkészség megalkuvássá válik? Ez okozza a belső forradalmat,valami amire sokáig vártam beteljesült, de nem tudom elhinni, hogy valóban erre volt szükségem. Lehetőség vagy kényszer? Jelen esetben mindegy. A rég ismert szabadságvágy, vagy félelem? Nem akarlak bántani, de hitegetni sem. Őszinteséget fogadtam, bár most mégis nehezemre esik betartani. Nem hazugságokkal takarózom, csak egyszerűen képtelen vagyok megosztani veled az életem. Azt hiszed ismersz, hogy kiismertél közben semmit nem tudsz rólam. Mert előkerült a jó öreg "álarc" a színjáték, pedig már rég nem bújtattam el önmagam. Talán csak nem akartam elrontani, azt akartam, hogy olyannak láss amilyen nem vagyok, nem akartam, hogy csalódj. Most viszont a saját csapdámba estem. Úgy tűnik nem vagyunk egymásnak valók, te túl jó vagy, csak nem nekem. Lehet, hogy pont a jóságod juttatott el idáig? A te hibád..... Az én hibám... Mire van szükségem? Mennyivel könnyebb lenne,ha...

Várok..

Az élet egyre nehezebb. Döntést hozni, érettségi, továbbtanulás, a megfelelni vágyás egyre erősebb az emberben. Ez gyakorlatilag teljesen felőrni a hétköznapokat. A nyáriszünet elég döcögősen kezdődött. Az idő lehangoló, érettségi mikor a többiek mér hetekkel azelőtt végeztek a sulival, legalábbis három hónapra biztosan.. Utáltam bejárni, de túl vagyunk rajta. Kicsit csalódott vagyok. Azt reméltem, hogyha vége az iskolának, végre túljutok azon a menekülési fázison ami egész évben irányított, de ez nem egészen így alakult. Ugyanúgy utálok minden napot amit ezen a környéken, ezekkel az emberekkel kell élnem.
Kiemelném a kell szócskát. Vajon egyezik a szükséggel? Hogyha valami kell, akkor arra szüksged is van? Fogós kérdés.. Nem tudom biztosra, és szerintem ezzel sokan vagyunk így. Szükségem van a szabadságra, szükségem van az egyedüllétre,szükségem van a nyugalomra, szükségem van az érzésekre. (nem feltétlenül a szerelemre gondolok)szükségem van az életre! Kell.. tanulni kell, kell egy új cipő, kell egy pasi. Furcsa, a szükségem van szót nem tudom használni az előbb felsorolt dolgokra. Egészen különös, ahogy eljött a jó idő, és kevesebb dolgom van, ahelyett, hogy élvezném a jól megérdemelt pihenést, egyre inkább kiütközik, hogy nem birok tovább így élni, és nem azért mert annyira rossz életem lenne férre értés ne essék piszok jól élhetnék, ha az az egyre inkább elviselhetetlen hang nem búgná a fülembe minden egyes percben, hogy te nem erre vagy hívatott, neked nem itt és nem így kéne élned, ha nem marcangolna egyre inkább az a fene nagy szabadság vágy. A minap mikor nővérem és én egy-egy szál cigaretta és egy nagyon ízletes bor társaságában beszélgettük rávilágított valamire. Elhangzott az a bizonyos mondat, amit nekem is éreznem kéne. Azt mondta, hogy mocskosul elégedett az életével. Neki kezdtem egy gyors leltárnak a fejemben, mikor voltam eddigi életem során a legboldogabb? Helyesbítek, mikor éreztem magam utoljára önfeledtül boldognak? Mikor voltam elégedett az életemmel? (kiábrándító ez az emocionális hajlam.. mindig annak kéne lennem, a környezetemben élők legalábbis arra törekszenek.) És már megint a férfiak! Persze, hát mi más.. Megint csak is ide vezethető vissza. Mikor éreztem magam utoljára önfeledtül boldognak? Hát persze,hogy veled. Te, aki minden pillanatomban mellettem vagy, de mégsem. Csak az emlékekből táplálkozom. Mondanom sem kell, hogy minden egyes együtt töltött napra úgy emlékszem, mintha épp most történt volna. Nem tudom eldönteni, hogy mi lenne reális és mi nem, ha mindent kitörölnék az emlékezetemből és "új életet kezdenék"? Nem. Ez semmiképp sem. Nem tudnám megtenni, mert ahogy már az előbb említettem, Te adtad nekem azokat a fantasztikus perceket. Az utolsó találkozásunk ugyan elég furcsára sikeredett. Én az aktuális potenciális jelöltel futottam, te is foglalt voltál, de mégsem. Nekem se számított az aktuális jelenléte, és téged sem zavart a tudat,hogy párkapcsolatban élsz. Ezért hiszek annyira benned, azért hiszem annyira, hogy egymásra van szükségünk, mert akkor is ugyanolyan édesdeden énekeltél a fülembe, akkor is ugyanolyan gyengédségel simítottad végig kósza fürtjeimet. Talán nem is te kellessz annyira, hanem az aki én vagyok mikor mellettem vagy, akivé teszel . Nem. Ez nem lehet.. Teljes valód, a lényed húz fel ennyire. Kicsit elkalandoztam. Szóval igen, igen, igen! A boldogságnak, az én boldogságomnak te vagy a kulcsa. Hidd el, én sokkal jobban utálom ezt az egészet, mint ahogy eltudod képzelni. Utálom, hogy megismertelek. Utálom előre,hogy most hétvégén újra látlak. Utálok belegondolni abba, hogy utána megint mennyi ideig nem leszel velem. Utálom, hogy megint rólad írok. Dehát mire másra való ez a bloggerkedés, minthogy kiadjam azt amit érzek. Bár ne lenne így, bár ne lenne rá ennyire szükségem. Bár ne lenne rád ennyire szükségem.

"Nem test vagyok, amelynek lelke van, hanem lélek, aminek van egy látható része, amit testnek hívnak. Ezekben a napokban, éppen fordítva, mint ahogy elképzeltem, sokkal inkább jelen volt ez a lélek. Nem mondott semmit, nem tett szemrehányást, nem is sajnált: csak figyelt.
Ma rájöttem, miért történt ez az egész: már jó ideje nem gondolok a szerelemre. Úgy tűnik, menekül előlem, mintha úgy érezné, hogy már nincs rá szükségem, mintha nem lenne szívesen látott vendég. De ha nem gondolok a szerelemre, semmi leszek.
Írnom kell a szerelemről. Gondolnom kell rá, gondolnom, írnom, és írnom a szerelemről- különben a lelkem nem bírja tovább."

Paulo Coelho

Ezért nem csinálhatom ezt tovább. Ezért nem mehetek bele ebbe a játékba amit te kínálsz nekem. Fiatal vagyok, tavasz van, szerelemre, boldogságra, ÉLETRE van szükségem. Amit te ajánlasz, az csupa kétség, 'barátság bonyolult érzelmekkel'. Nem hiszem, hogy ezt tőled várom el, nem hiszem, hogy az élet ugyanabban a korszakában tartunk. Ahogy te mondtad, Te nem vagy túl öreg hozzám, csak én vagyok egy kicsit fiatal hozzád. Tényleg minden perc felemelően fantasztikus amit veled töltök. Olyan gyorsan eltelik, hogy észre sem veszem. Úgy gondolom, ez egy tavaszi, érzésekkel, vágyakkal, tervekkel teli fellángolás. Ami ugyan még nem múlt el, de egyre jobban tudatosul bennem, hogy nekem nem erre van szükségem. A személyed kezd az életem részévé válni, akár barát, akár szerető személyében, de tudod egy nőnek nem elég az, hogy odaadod magad, meg nem is. Egy nőnek teljes egészében birtokolnia kell a férfit-persze ezt átvitt értelemben. Küzdeni kell azért, amit elakarunk érni. Én nem akarom annyira, hogy küzdjek, benned nem ébredt fel a vadászösztön. Felesleges túlragozni. A lelkemnek másra van szüksége. Nem Te vagy kevés, hanem az amit kínálsz. A szerelem lételem, előbbre való, mint a munka, mint a tervek, mint az iskola. A szerelem mindenek felett áll. A szerelem ütősebb a tudománynál. A szerelem az élet, az életem.

Tavaszi bolondság

A kételyeket nem mindig tudjuk úgy kezelni, mint ahogy azt mások elvárják tőlünk. Az emberek alapvető túléléséhez hozzá tartozik, hogy valaki mellettünk legyen. Mégis a párkapcsolatok 'kezdenek kimenni a divatból'. Elég ellentmondásos ez a két dolog,bár éppen én is ebben a cipőben járok. Úgy tűnik a párkapcsolat túl bonyolult már ebben a rohanó közhelyekkel teli világban. Megelégszünk azzal, ha van egy jó éjszakánk? Nem érdekel minket ha a következő hétvégén már mással van? Ennyire nem számít már a monogámia? Meglepő, sőt akár úgy is fogalmazhatnék, hogy kiábrándíó. Ahogy éppen ezen tűnődöm egyre csak az jár a fejemben, hogy felhív-e még? Gondol-e rám? Számíthatnék-e rá, ha bármi történne? Nem tudom.. Hiszen ez nem párkapcsolat nincs különösebb közünk egymáshoz, csak jól érezzük magunkat/egymást, ha éppen úgy tartja kedvünk. Nem tudom, hogy kell-e ez nekem. Olyan szívesen lennék vele, szívesen felhívnám és elmondanám neki, hogy épp ő járt a fejemben, de nem teszem, mert nem tudom, hogy ezzel betolakodnék-e az intim szférájába. Nem is igazán ismerem őt . Furcsa, átjön a hétvégére úgy viselkedünk egymással, úgy szórakozunk, mintha évek óta együtt lennénk pedig igazából egyikünk sem tud semmit a másikról. Olyankor úgy kellünk egymásnak, mint a levegő, pedig tényleg nem ismerem. Azt mondta imád velem lenni, jól érzi magát, ha mellette vagyok, és végre nincs egyedül... egyedül.. Mi az, hogy egyedül?! Én sokkal jobban egyedül érzem magam, úgy hogy velem is van meg nincs is, mintha egyedül lennék mielőtt felbukkant volna az életemben. Ez NEM szerelem. Inkább TÉNYLEG csak az alapvető szükségletek hiánya. (nem is emlékszem mikor csókolóztam utoljára így.. egyszerűen felemelő vele csókolózni) A mi kapcsolatunk biztosan nem lenne hétköznapi. Elképesztőek vagyunk mi együtt. Megáll az idő, de komolyan! Fantasztikus újra valakinek egy kicsit oda adni a szívem, de HIHETETLEN, hogy megint csak rinyálok.. :) Ki tudja lehet, hogy ő életem párja, ha meg nem, akkor megint lesz egy pár éberen töltött éjszakám, és véget nem érő nappalom, bár szerintem ezt a rizikófaktort mindenkinek vállalnia kell.

Páros magány

Hosszú utakon, amikor már az agy fáradt a beszélgetéshez, olvasáshoz, alváshoz viszont túl felajzott, a csendes mélázgatás sokáig fenntarthatja az elmelebegtető állapotot. - Én erre vártam. Érzelmeim határtalan erővel bombáznak szét minden ésszerűnek, és átgondoltnak tűnő gondolatfoszlányt. Befolyásoló tényező lehet a mostanában megélt meghitt magányosságom.

Ha sokáig hallgatod a zajt, a hirtelen csend beköszönése válik fülsiketítővé.

Egy pillanatra. Aztán igen hamar és könnyedén az lesz a természetes állapotod. Sokkal nehezebb a zúgásba térni vissza .- Csakis így tudnám jellemezni, azt amit jelenleg érzek. Ha egy egész örökkévalóságnak tűnő időn keresztül magányos vagy, egyedül érzed magad, de mégis titkolod, és saját magaddal is elhiteted, hogy jól vagy minden rendben. Éled a megszokott kis életed, kikapcsolódsz, de még sem vagy jól.  Zaj   Kedves emberek vesznek körül, az alkoholmámor kezd rabságába ejteni. Egy röpke pillanat, egy hirtelen felismerés. Akkor és ott két ember közt. - Számomra idegen euforikus állapot kerített hatalmába

Ott áll a férfi meg a nő, két ember, a maga megújult világában, ezernyi fantasztikus gondolatával, vágyával, lopva vetett pillantásával, és történik valami. Valami igazán vérfagyasztó és lélegzetállító egyben, először. És mintha életre kelnének, de aztán rövidesen lebénulnak újra. Egy érintés. Egy csók. Elérhető, és mégis elérhetetlen, de hát miért? Vagy inkább: miért nem?

Félelmetes felismerés, lelki azonosság, vágyódás, akarat, vonzalom. Tökéletes összhang. Minden.

Néha úgy érzem, nem tudom eléggé megbecsülni a jelen pillanatot. Hogy az örökké tartson

Érzelmek.. drog nélkül, tisztán. Mint mindig.

Érzelmek.. drog nélkül, tisztán. Mint mindig.

Érzem. Végre elkezdődött. Ha idegi nyomorúságban is, de végre sikerül.

Érzem. Van valami ami még hiányzik, de kezdek megnyílni.

Eddig is sok mindent elmondtam, de most kezdenek megismerni.

Próbálok ésszerűen gondolkodni.

Hová tartozunk? Egy helyre? –Igen.

Mindig is tudtam, hogy én hová szeretnék tartozni, akármi legyen.

Nem tudom, hogy Ő ott fent mit szán nekem. Milyen sorsot.

Amíg tudom kontrollálni, addig megteszem. Annyi őrültséget csinálok.

Más társaságban, másfajta viselkedés. Megfelelni vágyás. Nem értem ezt. Komolyan erre lenne szükség? Akkor inkább kiszállok.

Össze vagyok zavarodva. Elszoktam már az érzelmektől, de valami előidézte.

Jó lenne megtudni mi volt az. Jobban tudnék reagálni. Megérteném a reakcióimat.

Egyszer pozitív, másszor negatív. Szörnyen bosszantó.

„Mi ez a furcsa idegen illat?

Mi ez a gyilkos szándék,

Mi ez a furcsa idegen ösztön?

Veszélyes játék..”

Mennyire igazak ezek a sorok… furcsa.. Nem tudok rá jönni mi történik bennem.

Minden ami kell nekem, benne van ebben az érzésben ami ellepte a lelkem:

A rossz, a jó.

A kísértés, a csábítás.

A titok, az izgalom.

A félelem a játék

A szenvedély, a harag.

Mindaz amire szükségem van. Csak add nekem..

Bűnös vagyok. Tudod. Nem kell, hogy elmondják. Nekem ez a szabad írás!

Minden ellened szól. Még az én apró helyre menekült lelkem is tudja

. Hiába. Nem akarsz nem létezni. Az ördög most mind rákapott legyengült lelkemre. Szenvedni akarsz?

Tedd. Legalább nevetnek egy jót.

Az emberektől más nem telik. Nem értetted soha.

Szabad írás. Igen!

Hiába magyarázom, hogy nem kell, ha nem jött volna semmi sem rázza fel elavult érzéseimet, magába roskadt szívemet. Hónapokon át elhitettem magammal, hogy ez a normális emberi lét.

Szörnyű visszagondolni mennyire szenvedhetett a lelkem.

Sokkal rosszabb.

Félelmetes.

Mintha a világtól egészen távol álltam volna, és a fejem felett lévő pusztulás a szélben felemészt.

Talán nem is baj, hogy most sem vagyok boldog.

Érzek!