Az élet egyre nehezebb. Döntést hozni, érettségi, továbbtanulás, a megfelelni vágyás egyre erősebb az emberben. Ez gyakorlatilag teljesen felőrni a hétköznapokat. A nyáriszünet elég döcögősen kezdődött. Az idő lehangoló, érettségi mikor a többiek mér hetekkel azelőtt végeztek a sulival, legalábbis három hónapra biztosan.. Utáltam bejárni, de túl vagyunk rajta. Kicsit csalódott vagyok. Azt reméltem, hogyha vége az iskolának, végre túljutok azon a menekülési fázison ami egész évben irányított, de ez nem egészen így alakult. Ugyanúgy utálok minden napot amit ezen a környéken, ezekkel az emberekkel kell élnem.
Kiemelném a kell szócskát. Vajon egyezik a szükséggel? Hogyha valami kell, akkor arra szüksged is van? Fogós kérdés.. Nem tudom biztosra, és szerintem ezzel sokan vagyunk így. Szükségem van a szabadságra, szükségem van az egyedüllétre,szükségem van a nyugalomra, szükségem van az érzésekre. (nem feltétlenül a szerelemre gondolok)szükségem van az életre! Kell.. tanulni kell, kell egy új cipő, kell egy pasi. Furcsa, a szükségem van szót nem tudom használni az előbb felsorolt dolgokra. Egészen különös, ahogy eljött a jó idő, és kevesebb dolgom van, ahelyett, hogy élvezném a jól megérdemelt pihenést, egyre inkább kiütközik, hogy nem birok tovább így élni, és nem azért mert annyira rossz életem lenne férre értés ne essék piszok jól élhetnék, ha az az egyre inkább elviselhetetlen hang nem búgná a fülembe minden egyes percben, hogy te nem erre vagy hívatott, neked nem itt és nem így kéne élned, ha nem marcangolna egyre inkább az a fene nagy szabadság vágy. A minap mikor nővérem és én egy-egy szál cigaretta és egy nagyon ízletes bor társaságában beszélgettük rávilágított valamire. Elhangzott az a bizonyos mondat, amit nekem is éreznem kéne. Azt mondta, hogy mocskosul elégedett az életével. Neki kezdtem egy gyors leltárnak a fejemben, mikor voltam eddigi életem során a legboldogabb? Helyesbítek, mikor éreztem magam utoljára önfeledtül boldognak? Mikor voltam elégedett az életemmel? (kiábrándító ez az emocionális hajlam.. mindig annak kéne lennem, a környezetemben élők legalábbis arra törekszenek.) És már megint a férfiak! Persze, hát mi más.. Megint csak is ide vezethető vissza. Mikor éreztem magam utoljára önfeledtül boldognak? Hát persze,hogy veled. Te, aki minden pillanatomban mellettem vagy, de mégsem. Csak az emlékekből táplálkozom. Mondanom sem kell, hogy minden egyes együtt töltött napra úgy emlékszem, mintha épp most történt volna. Nem tudom eldönteni, hogy mi lenne reális és mi nem, ha mindent kitörölnék az emlékezetemből és "új életet kezdenék"? Nem. Ez semmiképp sem. Nem tudnám megtenni, mert ahogy már az előbb említettem, Te adtad nekem azokat a fantasztikus perceket. Az utolsó találkozásunk ugyan elég furcsára sikeredett. Én az aktuális potenciális jelöltel futottam, te is foglalt voltál, de mégsem. Nekem se számított az aktuális jelenléte, és téged sem zavart a tudat,hogy párkapcsolatban élsz. Ezért hiszek annyira benned, azért hiszem annyira, hogy egymásra van szükségünk, mert akkor is ugyanolyan édesdeden énekeltél a fülembe, akkor is ugyanolyan gyengédségel simítottad végig kósza fürtjeimet. Talán nem is te kellessz annyira, hanem az aki én vagyok mikor mellettem vagy, akivé teszel . Nem. Ez nem lehet.. Teljes valód, a lényed húz fel ennyire. Kicsit elkalandoztam. Szóval igen, igen, igen! A boldogságnak, az én boldogságomnak te vagy a kulcsa. Hidd el, én sokkal jobban utálom ezt az egészet, mint ahogy eltudod képzelni. Utálom, hogy megismertelek. Utálom előre,hogy most hétvégén újra látlak. Utálok belegondolni abba, hogy utána megint mennyi ideig nem leszel velem. Utálom, hogy megint rólad írok. Dehát mire másra való ez a bloggerkedés, minthogy kiadjam azt amit érzek. Bár ne lenne így, bár ne lenne rá ennyire szükségem. Bár ne lenne rád ennyire szükségem.