Vége van..

És amikor már úgy érzem nem is ismerem őt. Amikor bármit tesz zavar. Zavar, ha azt mondja szeretlek, zavar, ha azt mondja hiányzol. Mert nem hiszek neki. Persze magamat hibáztatom,hogy már nem érzem ugyanazt. Próbálok tenni ellene. Próbálom elhitetni magammal, hogy szeretem, hogy majd jobb lesz, és a szerelmünk túlvészel mindent. De miközben ezt teszem egyre jobban távolodik tőlem. Pedig én nem akartam. Nem akartam, hogy elmúljon ez az érzés, amire olyan nagyon vártam. Amikor végre megtaláltam benne a boldogságom. Nélküle olyan, mintha üres lennék belül. Közben jól esik. Örülök, hogy kiadom végre az érzéseimet nem csak tűröm azt, amit ő teljesen természetesnek tart. Megaláz anélkül, hogy ő észrevette volna. Kirekeszt az életéből megszokottnak álcázott ürügyekkel. És én még mindig csak tűrök,mert az érzéseim irányítanak. Aztán egy reggel felkeltem, és elkezdtem nyitott szemmel járni. Az egyszerű hétköznapi dolgoknál kezdődött. Zavart ahogy beszél, zavart,hogy levegőnek néz a barátai előtt, zavart, hogy úgy viselkedett mintha a játékszere volnék. És kezdődtek a viták, melyekben a hibás természetesen csakis én voltam. Egy újabb nap, egy újabb csalódás... Mégsem tudok vele szakítani. Félek, hogy elvesztem. Félek, hogy egyedül maradok, félek a hiánytól. Félek attól, hogy ez az érzés, amit ő adott, ez a kötődés, meghittség, alázat (ami mellesleg már rég nincs) nem lesz többet, és megint annyi átsírt éjszakám lesz.

Ahogy rá gondolok, már nem dobban meg a szívem, ami csak egyet jelent..

Vége van..